Nekünk határozottan az az érzésünk, hogy az ASUS vezetőinek legfontosabb feladata az, hogy folyamatosan újabb és újabb termékfajták kifejlesztésére ösztönözzék beosztottaikat. Az eredetileg inkább csak a főbb komponensekre (alaplap, VGA) koncentráló gyártónak ma már számítógépházaktól a hálózati eszközökön át hangkártyákig és noteszgépekig mindene van, így lassan a márka fanatikusai minden műszaki eszközüket lecserélhetik ASUS termékre.
A tesztünk alanyát képező O!Play HD2 az O!Play sorozat legújabb és egyben legígéretesebb darabja. A család ma három modell érhető el: a legegyszerűbb a HDP-R1 egy belső tároló nélküli változat, az Air beépített WLAN adaptert kapott, míg a HD2 érdekessége az USB 3.0-ás port és a 3,5”-os HDD beépítésének lehetősége. Papíron tehát jónak tűnik a készülék, olyannak, ami sikerrel veheti fel a küzdelmet a Popcorn Hour vagy a HDI Dune ellen. De vajon a valóságban is sikerül ez neki?
Külső
Médialejátszóból eddig kétféle változatot láttunk: egy nagyobb fekete dobozt, amely a megszokott hifi-komponensek formatervét utánozza, így mellettük helyezendő el, és egy kisebb fekete dobozt, ami inkább önállóan, a tévé mellé téve néz ki jobban. A HD2 az utóbbi kategóriába tartozik 228×179×63 mm-es méreteivel. Külalakja alapvetően dobozszerű, bár az ASUS igyekezett ezen kicsit változtatni az alsó oldal „ferdítésével” és az alsó élek erősebb, a felsők gyengébb lekerekítésével. Nem állítjuk, hogy ettől valami hihetetlenül modern dizájn jött volna létre, de tény, hogy sikerült egyedivé varázsolni a külsőt.
A burkolat nagy része kemény, fényes műanyagból készült. A fedőlapon érdekes mintázat, az előlapon pedig egy szürkés csík töri meg az egyhangúságot, az utóbbi mögé rejtették egyébként a működési állapotról tudósító LED-eket is – ennek köszönhetően ez a rész készenléti állapotban narancsszínnel, működés közben pedig zölden világít.
Az oldalfalak teljesen csupaszok, a csatlakozókat és a különféle kártyaformátumokhoz tartozó olvasókat az első és hátsó oldalakon helyezték el. A készüléket megfordítva válik láthatóvá a beépíthető merevlemez helyét takaró ajtó, amelyet egy csavar kitekerése után oldalra elcsúsztatva nyithatunk ki.
Az előlapon balról jobbra haladva a CF, SD/MMC és Memory Stick kártyákhoz tartozó nyílásokat találjuk, ezeket követi egy kombinált eSATA/USB és egy USB port, illetve a távirányító érzékelőjét rejtő kerek ablak.
A csatlakozók nagy része természetesen hátra került. A video- és hangjeleknek egy 1.3-as szabványnak megfelelő HDMI csatlakozó, valamint analóg komponens és kompozit kimenetek állnak rendelkezésre. A hangot digitális formában koaxiális és optikai kimeneten keresztül is csatlakoztathatjuk a házimozi-erősítőre, ezen felül pedig normál sztereo analóg csatlakozókat is használhatunk. Az O!Play HD2 hálózati adaptere 10/100-as, emellett egy újabb USB host és végül a már említett USB 3.0-ás foglalat kapott helyet. Ez utóbbi arra szolgál, hogy a HD2-őt külső merevlemezként számítógépünkhöz csatlakoztathassuk – véleményünk szerint egy alapvetően hálózati kapcsolatokat használó médialejátszónál erre körülbelül egyszer lesz szükség, amikor eddigi filmgyűjteményünket átmásoljuk a beépített merevlemezre, így jobb lett volna a plusz sebességet a gigabites Ethernet segítségével biztosítani. A hátsó oldal bal szélén látható kerek mintázat mögött lapul az apró hűtőventilátor, amely a HDD-vel együtt gondoskodik arról, hogy a HD2 ne tartozzon a teljesen néma lejátszók közé. Végezetül itt találjuk a külső, 12 Voltos tápegység csatlakozóját is.
Mivel kezelőszervek nem kerültek a készülékre (hacsak nem számítjuk az USB 3.0 mellett látható, tollheggyel megnyomható RESET gombot), minden feladathoz a mellékelt távvezérlőt kell használnunk. Ez egy viszonylag nagyobb méretű darab, amelynek ergonómiáját legfeljebb közepesre tudjuk értékelni: a gombok nagy része egyforma, így sötétben nehéz kiigazodni közöttük, már csak azért is, mert saját világításuk nincs, és nem is foszforeszkálnak.
