Acer ICONIA notebook teszt

2011. február 28. - mostSzólj hozzá!

Megérkezett hozzánk az Acer különleges, két monitorból álló notebookja, az ICONIA. Tesztünkben nemcsak azt próbáltuk ki, hogy mit tud, hanem arra is kerestük a választ, hogy egyáltalán mire jó ez a készülék?

Az Acer tavaly novemberben mutatta be az ICONIA notebookot, ám nem ez az első dupla kijelzős notebook a világon – legközelebbi rokona az MSI koncepció netbookja, amelyet még a 2010-es CES-en láttunk először, 10,1”-os kijelzőkkel és Atom processzorral. Ez a gép ugyanakkor továbbra sem kapható, szemben az Acer ICONIA-val, ami ráadásul már idehaza is elérhető, igaz, meglehetősen borsos áron. Ellentétben az MSI gépével, az ICONIA „rendes” notebook, viszonylag nagy teljesítményű hardverrel, 14”-os kijelzőkkel és direkt a kétképernyős megoldáshoz optimalizált kezelőfelülettel – a nagy kérdés azonban továbbra is az, hogy van-e bármi értelme egy ilyen eszköznek, vagy csak különleges státuszszimbólumról van szó?

Külső

Az Acer az ICONIA esetében biztosra akart menni, és még a lehetőségét is el akarta kerülni annak, hogy ennek a zászlóshajónak is beillő modellnek a kivitelét kritizálhassuk. Nem is igazán lehet mit: a gép masszív, hibátlanul van összerakva, és minden apró részlete tökéletesen kidolgozott. Mindkét kijelzőjét karcálló üveg borítja és egy közepes keret veszi körül. A felső monitor burkolata alumínium – kivéve a felső élt, ami gumírozott –, és az alsó résznek is csak az oldala készült a megszokott fekete műanyagból, az alja ennek is alumíniumlemez, amely könnyen eltávolítható, ha hozzá akarunk férni a hardverhez.

Összecsukva az ICONIA egy közönséges notebookhoz hasonlít, amelyet a zsanérok súrlódása tart zárva. A felső kijelző körül egy gumiperemet találunk, ami megakadályozza a két üveglap összekoccanását, és azt is, hogy valami a táskában közéjük csúszhasson, és esetleg összekarcolja a kijelzőket.

A zsanérok vastagsága rendben van, súrlódásuk is úgy van beállítva, hogy a felső kijelző egyetlen kézzel mozgatható, miközben az alsó rész rendben ott marad az asztalon, nem emelkedik el tőle.

A zsanérok külső oldalaihoz két alumíniumból készült idom került, amelyek közül a jobb oldali a bekapcsoló gombot rejti, a bal oldaliban található nyomógombbal pedig a virtuális billentyűzetet hívhatjuk elő. A készülék működéséről a bekapcsoló gomb körül és az előbb említett idom apró furatán keresztül világító kék LED tudósít bennünket, de került három visszajelző fény az ICONIA elülső élére is, amelyek közül a bal szélső szintén az üzemállapotról tudósít bennünket, a középső az akku állapotát mutatja, míg a jobb oldali a merevlemez működését.

Érdekes feladat az ICONIA billentyűzetéről és tapipadjáról beszélni, hiszen itt egyik sem áll rendelkezésre – helyette van két, egyszerre tíz ujjunkat érzékelni képes kapacitív érintőképernyő, amelyek közül az alsóra egy olyan programablakot is kitehetünk, amely egy rendes QWERTY billentyűzetet és tapipadot mutat. Ennek az ablaknak a kinyitásához elég a már említett, a bal oldali zsanér mellé helyezett gombot megnyomnunk – vagy csak rá kell tennünk két tenyerünket az alsó kijelző szélére, úgy, ahogy egy normál noteszgépnél a csuklótámaszra fektetnénk őket. Ötletes és látványos.

Ami magát a virtuális billentyűzetet illeti, ez sokkal jobban kezelhető, mint számítottunk rá, egész jól lehet rajta gépelni, de az, hogy nincsenek külön gombok, eléggé megnöveli a hibalehetőséget. Mivel tulajdonképpen mégis csak egy 14”-os noteszgépről van szó, a billentyűzetet meg kell szokni, és ebben nem segít, hogy semmi visszajelzést nem kapunk arról, hogy hol is vannak ujjaink (kivéve amikor látjuk, hogy mit ütöttünk le). A másik gondot az jelenti, hogy a kijelző rögtön érzékeli ujjainkat – a billentyűzetre ugye ráfektethetjük őket úgy, hogy nem nyomunk le semmit. A kemény üveget kocogtatni pedig sokkal kényelmetlenebb, mint a rugós billentyűket. Végül ne feledjük azt sem, hogy a képernyő(k) fényes(ek), így tükröződik(nek).

Összességében azt mondhatjuk, hogy a sokat gépelő felhasználóknak az ICONIA nem ajánlható, hacsak nem csatlakoztatunk hozzá egy külön billentyűzetet és egeret. Ezzel viszont a hordozhatóságon rontanánk sokat, amely már egyébként sem túl jó; a gép üzemideje rövid, tömege pedig a 14”-es kategóriához és a 347×250×35 mm-es méretéhez képest is sok, 2,71 kg.

A gépet megfordítva a már említett alumíniumlemez tárul elénk, amelyet az elülső „lábak” elmozdítása után előre húzva nyithatunk fel. Alatta láthatóvá válik a teljes hardver, tehát bármit is akarunk fejleszteni, nem lesz nehéz dolgunk. Ezt a fedelet egyébként az akkumulátor kivételéhez is ki kell nyitnunk, és alatta hátul találjuk a megszokott akkurögzítő mechanizmust.

A CIKK MÉG NEM ÉRT VÉGET, KÉRLEK LAPOZZ!