Panasonic E30 (TX-L42E30E) LCD-tévé teszt

Nem vitás, hogy a Panasonic továbbra is a plazma technológiát helyezi előtérbe, azonban a japán gyártó termékpalettáján LCD-tévék is megtalálhatók, ráadásul már nemcsak apró, hanem egészen használható, akár 42 colos méretben is. Mostani tesztül alanya az E30-as széria legnagyobb, 42 colos képátlójú változata – lássuk, mire megy a Panasonic az LCD-piac nagyágyúi között.

Külső

A plazma technológia nemcsak a képminőséget, hanem az eszközök tervezését is jelentősen befolyásolja, ugyanis jóval strapabíróbb, szükségesszerűen vastagabb, nehezebb készülékházat kell terveznie a mérnököknek. Részben ez az oka annak, hogy általánosságban nem a Panasonic tervezi a legdizájnosabb tévéket – azonban az E30-as LCD-tévé széria is jól mutatja, hogy a japán gyártó mérnökei is tudnak nagyon szépet tervezni, ha a külső feltételek engedik ezt.

Természetesen azért ez nem azt jelenti, hogy az E30-asra nem lehetne ráismerni, a relatív vastag, fényes fekete káva és az alsó, ezüstszínű díszítés alapján nem nehéz megmondani, hogy Panasonic termékkel van dolgunk. A borítás műanyagból készült, de a japán gyártó jó minőségű anyagokat használt és az összeszereléssel sincsenek problémák. Egyedi megoldás (és nekünk tetszett), hogy a káva alsó része teljesen kifut a tévé széléig, így ez a rész a káva többi részétől külön felületet alkot. Az alsó, ezüstszínű díszítést leszámítva a káva teljesen fekete, csak a VIERA felirat (szokás szerint a bal felső sarokban) illetve az SD-kártyaolvasó meglétére utaló felirat az, ami megtöri a színvilágot.

A tévé szinte a panel teljes magasságában 41 mm vastag, az alsó részen azonban 75 mm-esre szélesedik ki a készülékház. Részben a tartóelem miatt van erre szükség, részben pedig az átlagosnál nagyobb méretű hangszórók miatt.

A gombok (ha szemből nézzük a tévét, akkor) a jobb oldalra, a csatlakozók pedig a bal oldalra kerültek. Mivel a tévé lent 34 mm-rel vastagabb, mint a panel többi részén, igazából nem számít, hogy a Panasonic nem foglalkozott azzal, hogy a csatlakozókat 90 fokban megdöntse. A bemenetek listája teljes; HDMI-ből négyet, USB portból pedig hármat kapunk. Van természetesen Ethernet csatlakozó és optikai hangkimenet, fülhallgató kimenet és a megszokott analóg csatlakozók is rendelkezésre állank: D-Sub, AV, YPbPr és SCART várja a különféle eszközöket. A szokásoknak megfelelően oldalra egy HDMI és egy USB port, az AV csatlakozók és a fülhallgató kimenet, a digitális tunerhez tartozó CI adapter helye valamint az SD-kártyaolvasó néznek. A Panasonic az analóg és DVB-T tuner mellett DVB-C vevőegységet is beépített a tévébe.

Belső

A Panasonic gyakorlatilag az egyetlen olyan gyártó, akinél nem kérdés, hogy az LCD-tévékbe milyen panel kerül: a japán gyártó kizárólag IPS paneleket használ, így ilyen került tesztünk alanyába, a TX-L42E30E-be is. A panel technikai specifikációját ugyanakkor a Panasonic sem közli, így csak tippelni lehet, hogy a válaszidő 2 ms körüli, a statikus kontrasztarány pedig 1000:1-hez.

A tévé Full HD felbontású, persze egy 42 colos LCD-tévé esetében ez ma már nem is igazán lehet kérdés. A Panasonic a képjavítók közül minden fontosat (és kevésbé fontosat) alkalmaz – alapvetően ugyanazzal a szettel találkozhatunk, mint ami a gyártó plazmatévéinél is megtalálható (pl. Vreal 3D chip, 100 Hz-es IFC, 24p), leszámítva persze a 600 Hz-es sub-field driving megoldást és a plazmák esetében a nappali láthatóságot javító speciális szűrőréteget. Bár a tévé másodpercenként csak 100 képkocka megjelenítésére képes, a háttérvilágítás folyamatos ki-bekapcsolása révén az effektív képfrissítés akár 200 Hz-es is lehet (menübeállítástól függően).

A tévé a 200 Hz-es képfrissítés, az IPS panel és az egyéb elektronikus trükkök ellenére sem tartozik a csúcskategóriába, mert túl sok képbeállítási lehetőség nincsen. Ez nem feltétlenül baj persze, minden attól függ, hogy a gyári színprofilok milyenek. Ami az előre beállított értékeket illeti, a Panasonictól megszokott módon dinamikus, normál, fénykép, játék, mozi és True Cinema módok közül lehet választani. Sajnos a mérések alapján azt kell mondanunk, hogy egyik profil sem üti meg a mércét – egyik esetben sem sikerült 3-as átlagos deltaE alá beférni, még hosszadalmas állítgatások után sem, ami azt jelenti, hogy a tökéletes színhelyességre vágyóknak a tévé nem a legjobb választás. Sajnos nem állítható a fehéregyensúly és nincs 2 illetve 10 pontos kalibrációs lehetőség sem. A legnagyobb gondot viszont az jelenti, hogy a vörös színkomponens nem eléggé élénk (alulszaturált) – ami összességében azt jelenti, hogy a kép enyhén kékes-zöldes árnyalatú, és ezt nem is lehet teljesen tökéletesen kompenzálni.

A legjobb beállításokat a True Cinema illetve a fénykép színprofilok adják, ezekből érdemes kiindulni – viszont az az igazság, hogy túl sok paramétert nem is lehet és nem is érdemes változtatni. A legjobb értékeket a következő helyen találtuk meg: kontraszt 15, fényerő 0, színtelítettség 30, képélesség 0, élénk színek ki, Öko üzemmód ki, P-NR ki, IFC ki, felbontás javítása ki. Ezekkel az értékekkel 2,2-es gammát, 6400K-s színhőmérsékletet, 147 cd/m²-es fényerőt, 0,15 cd/m²-es feketét, 996:1-es kontrasztot, és 3,9-es átlagos deltaE-t kaptunk. Amennyiben a fényerőt csökkentjük és a kontrasztot növeljük, akkor lehet ennél jobb feketét és jobb kontrasztot is elérni, azonban 20%-os fényerő alatt gyakorlatilag minden részletesség elvész, ezért ez nem igazán ajánlott.