Igazán beindult a HTC: az elmúlt pár hónapban új telefonok egész csapatát jelentette be, mind Windows Phone 7, mind Android alapokon. Az egyik ilyen bejelentésen mi is részt vettünk – ekkor mutatták be a korábbi androidos csúcsmodellnek, a Desire-nek a két új változatát, a Desire HD-t és a Desire Z-t. Az előbbi a multimédiás, az utóbbi az üzleti készülékekre vágyók igényeit elégítheti jobban, ám a régi Desire is megmarad a termékek között, amolyan általános készülékként.
Londonban azonban nemcsak ez a két telefon mutatkozott be, hanem a HTC Sense kezelőfelületének új verziója (számtalan új szolgáltatással) valamint a www.htcsense.com oldalon keresztül elérhető online szolgáltatás is, amellyel nyomon követhetjük telefonunkat, elérhetjük üzeneteinket, és így tovább - azaz ugyanazokat a funkciókat kapjuk, mint amit a WP7 és az Apple is nyújt. Ez a két újdonság, bár a hardver nem lenne akadály, az eredeti Desire-re egyelőre nem érhető el, és a HTC képviselői nem is biztattak sok jóval bennünket. Nagy kár, mert amint tesztünkből is kiderül, a változások igencsak szimpatikusak.
Külső
Cikkünk alanya a Desire HD, amely gyakorlatilag a korábbi Windows Mobile-os csúcsmodell, a HD2 és a Desire házasítása: méretben, kijelzőben az előbbi, szoftverben az utóbbi vonalát viszi tovább.
A doboz felbontása és a készülék kézbe vétele után az első hatást természetesen a telefon méretei teszik majd ránk: hiába, 4,3”-os kijelzővel nem lehet kis készüléket gyártani.
123×68×12 mm-es dimenziókról beszélhetünk, a mobil tömege pedig 168 gramm – az egyik legnehezebb mobiltelefon, amivel az utóbbi időben dolgunk volt. A tömegnek egyébként megvan a racionális magyarázata: nemcsak az előlapot borító üveg, hanem az alumíniumból készült „unibody” készülékház is jócskán hozzáad a grammokhoz.
Az előlap legnagyobb részét természetesen a kijelző foglalja el, ez alatt egy vékony sáv maradt csak az Androidnál megszokott négy gombnak, amelyek a kisebb testvérrel ellentétben nem valódi gombok, hanem érintésérzékenyek. Funkciójuk ugyanaz, mint a többi HTC telefonnál: a bal szélső a fő kezdőképernyőre visz, a következő az aktuális képernyőhöz vagy programhoz tartozó menüt hívja elő, az utána következő gombok pedig a „vissza” és a keresés funkciót kapták. A korábbi modelleknél megismert, benyomható optikai trackpadtól el kell búcsúznunk, és ugyan a trackpad maga nem hiányzik, a gomb része viszont igen; ez a funkció nagyon jó szolgálatot tett volna például expozíciós gombként (ha már a Desire HD-be 8 MPixeles kamera került).
A kis mértékben süllyesztett (így kevésbé karcolódó) képernyő körül található fekete keret felső részére került a hangszóró, tőle jobbra pedig a külső fényerő szenzora látható. A visszajelző LED-ek és a közelségérzékelő elegáns módon a hangszórót is rejtő rács mögé kerültek, amely amúgy is egy, az alumíniumházba készített vágatban helyezkedik el.
.
Ami a kezelőszerveket illeti, a már említett érintőgombokon kívül mindössze három billentyű áll rendelkezésre: felül egy ki- és bekapcsoló, illetve alvásgomb, bal oldalon felül pedig a hangerő állítója kapott helyet. A telefon jobb oldala teljesen üres, míg alulra a töltőként is funkcionáló microUSB és a 3,5 mm-es jack aljzat került, illetve itt van természetesen a mikrofon is.
Ha megfordítjuk a készüléket, láthatjuk, hogy a telefon alumínium házában három nyílást alakítottak ki (ez a dizájn hasonlít a Legendhez). Ezek közül a felső foglalja magában a 8 MPixeles fényképezőgéphez tartozó dupla LED-es vakut, míg a lenti, nagyobb fedél eltávolításával a SIM és microSD kártyák helyéhez férhetünk hozzá. Hátulról nézve jobb oldalon egy újabb fedél mögött bújik meg az akkumulátor, amelyet egyébként ez a fedél tart a helyén, tehát ha kinyitjuk, a telefon azonnal ki is kapcsol. Egy apró, vízszintes vágás, a kamerától jobbra, a kihangosító hangszóróját rejti.
Bár a készülék összerakása általánosságban elsőrendűnek mondható, a kártya- és akkumulátorfedelek illesztése korántsem tökéletes, az egyes elemek közötti apró méretbeli eltérések miatt.
